Nem tudjuk kimondani. Szerelmes
vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban
élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni,
megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt
mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!"... Mi ez?! ...Mi az,
hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit
élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ...Nem kellett volna
kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami
egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy
őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek
tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas,
rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád...
Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!...
De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben
egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És
ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.
Szeretlek azért, ami már most összefűz bennünket, és
szeretlek már előre azért, ami ezután következik. Nálad jobb
dolog még soha életemben nem történt velem. Már most
hiányzol, de a lelkem mélyén tudom, hogy mindig velem
leszel. A néhány nap alatt, amit együtt töltöttünk, te lettél az
álmom.
hihiiii:$:DDD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése